A Lánchíd hazánk egyik ékessége, gyönyörű öreg hídja. Régen konflisok poroszkáltak rajta, mostanság pedig napjaink modern négyüteműi róják végtelen kilométereiket. Vajon eszünkbe jutott valaha is, hogy valaki figyel ránk? Ugye nem? Pedig ennek a hídnak is van hídmestere: Fazekas János, akivel az októberi ünnep előestéjén találkoztam. A Lánchídon ezernyi piros-fehér-zöld színű zászlót lengetett az õszi szél, miközben meghallgattam egy hídmester történetét.

– Nálunk már családi hagyománnyá, örökséggé vált a hídmesterség. Úgy kezdődött, hogy dédapám dunai hajós volt, így nagyapám – mondhatni – a Dunán született, hiszen egy hajósnak a víz felett van az otthona. Nagyapám is szinte beleszületett a mesterségbe. Õ a II. világháborúban a hídépítõ alakulatnál, az utászoknál teljesített katonai szolgálatot, így nagy szerepe volt a pontonhidak építésében. A háború befejezése után részt vett a Manci híd építésében, majd dolgozott a Margit híd felújításán és az ötvenes években ennek az átkelõnek lett a hídmestere. Apám öccse, Fazekas Imre a Margit-hídon végzi ugyanezt a munkát.
Édesapám karosszérialakatos volt, a hídcsoporthoz került. Karbantartó volt, s így lett a Lánchíd hídmestere. Gyermekkoromat itt, a híd közelében töltöttem, megszerettem és minden szegletét megismertem. Mondhatnám: ismerem minden porcikáját. Itt volt a szüleimnek szolgálati lakása is. Az ablakból mindig láthattam a hídon áthaladó forgalmat.
– Magától értetõdõ volt, hogy Ön is ezt a pályát választja?
– Korántsem! Bennem egészen más álmok érlelõdtek. Mindenáron rajzolni szerettem volna. Volt is hozzá tehetségem. Elkerültem 1989-ben Pannónia Filmstúdióba, ahol egy saját stábot kaptam, kedvemre rajzolhattam. Sok-sok magyar és külföldi mesefilm készítésében vettem részt. Nepp Józseffel dolgozhattam együtt. 1999-ig, egészen a stúdió megszûnéséig itt dolgoztam. Azonban továbbra sem hagytam fel a filmes szakmával, reklámfilmeket készítettem. Aki egyszer belekóstol ebbe a világba, és ráadásul szereti, az nemigen tudja egyik percrõl a másikra abbahagyni. 2004-ben édesapám hirtelen beteg lett és rövid idõ alatt meghalt. Arra kért, vegyem át az õ mesterségét, s folytassam azt. Akkor, mivel nekem is megszûnt a munkahelyem, ez látszott a legjobb megoldásnak. Így lettem én a Lánchíd hídmestere.
– Mi a feladata, mint hídmesternek?
– Mindennap kétszer kell ellenõrizni, hogy minden rendben van-e a hídon. Például hogy a Duna vízszintjével egyvonalban lévõ lánckamrákba nem szivárog-e a víz, hogy a járdán nincs-e repedés, mûködik-e az Alagút szellõztetõrendszere, vagy hogy a láncokat takaró vaslemezeket nem mozdította-e el valaki. A szakmai feladatokon túl akkor is a hídmestert riasztják, ha valaki megunta az életét és netán a híd korlátjáról vagy a Szabadság híd turul madaráról kíván a mélybe zuhanni. Ilyenkor a hídmester feladata értesíteni a tûzoltókat és a rendõrséget. Az sem ritka, hogy amikor csörög a telefon a hídmesteri irodában, valaki azzal jelentkezik: esik az esõ, be kéne tolni a hidat az Alagútba. Ilyenkor mondom, hogy jó, jó, már itt vagyok a szerkezet mellett. Nem veszem zaklatásnak…
– Volt már arra példa, hogy valaki megunta az életét, s a Lánchídról akart a mélybe zuhanni?
– Inkább a Szabadság hidat részesítik elõnyben, azt is inkább csak virtusból, mintsem végsõ útválasztásért. Ehhez a hídhoz közel van a Mûegyetem, és talán egy rosszul sikerült szigorlat vagy zárthelyi eredménye ez az „attrakció”. Mivel azonban minden szándékot komolyan kell venni, az ügyeleten megosztoznak a budapesti hídmesterek. Minden héten más áll ugrásra készen a munkaidõ lejárta után. Ez a helyzet akkor is, ha valamelyik alkalmazott szabadságra meg. Mindig a szomszédos hídért felelõs kolléga helyettesíti.
– Még fiatal ember. Mik a tervei?
– Változtatáshoz már nem éppen fiatal, és úgy gondolom, amíg lehet, én ezt a hidat szolgálom. Mellette van idõm rajzolni is, s ezt én már sosem adom fel. A többit pedig a sorsra bízom. Van két gyermekem, akik közül a kislányom hídmester akar lenni. A fiam egészen más pályát választ magának.
– Beszéljünk most egy kicsit magáról a hídról! Hogyan mutatná be ezt a mérnöki alkotást?
– A Lánchíd, mint a nevében is benne van láncokból készített mûtárgy, ami azt jelenti, hogy a láncok lánckamrákban vannak rögzítve hatalmas sarukkal és erre a láncrendszerre van felfüggesztve maga a híd szerkezete. Az eredeti híd még faburkolattal volt ellátva és a hídkorlátok is mind fából készültek. A két kõoroszlán Marschalkó János lõcsei szobrászmûvész alkotása. Gróf Széchenyi István nagy álmát váltotta valóra azzal, hogy ez a híd megépült. Az elõzményekhez tartozik az, hogy amikor kiutazott Angliába, és ott meglátta a Hammersmith hidat, tudta, hogy ez a híd az, ami az õ elképzeléseihez közel áll. Ezt az angliai hidat azóta már átépítették, aki arra jár, már egészen mást fog látni, mint annak idején gróf Széchenyi István. Ott tartózkodásakor tárgyalást folytatott William Tierney Clark-kal, majd megbízást adott részére, akinek tervei alapján megkezdõdhetett a híd megépítése. A tervezõ William Clark teljes jogkörrel ruházta fel Adam Clark-ot, aki az építésvezetõje lett e nagyszabású tervnek. A híd költségeinek finanszírozása báró Sina György nevéhez fûzõdik. A Várhegyen áthaladó alagutat azonban Adam Clark tervezte. Már a híd megépítésének kezdetén szóba jött az a kívánalom, hogy a Várhegyet átjárhatóvá tegyék, hiszen a megépülõ Lánchíd igazi funkciója ezzel lett teljes. A tíz esztendõn át tartó munkálatok 1839-ben kezdõdtek. A hidat 1849. november 11-én adták át. Az átkelõ 169 éves történelme során sokat változott. Az 1910-es évek elején átépítették, majd a második világháború végén felrobbantott mûtárgyat 1949-re újjáépítették, s ma már újból eredeti szépségében szolgálja fõvárosunkat és a benne élõket. További biztonságos funkciójának megtartását pedig a hídmester munkája biztosítja.

Major Edit

Mérnök Újság (www.mernokujsag.hu)