Gyerekek – hol vagytok ?!

A legkisebbekkel való törődés: hosszú távú befektetés

“Gyermek voltam még, mégis ember,

S bár öt éves, tele lendülettel.

De mégsem láttak meg a Nagyok

Nem ismerték el azt, aki vagyok.

Fejem felett dönteni akartak.

Nem hagytam, ember így maradtam

Nem tárgy, akit félre lehet lökni.

Kérdezzetek, tudunk mi is válaszolni!

A gyermek is ember, neki is van szava.

Igaz s tiszta minden mondata.

Egyek vagyunk, kicsik és nagyok,

Így leszünk mi Hatalmasok!” (Banka Beáta)

Valahogy nem találom a gyerekeket. Sajnos, már jó ideje. Vagy ha mégis, máshol és máshogy, mint kellene. Pedig közöttünk vannak, és nem is kevesen. Csaknem kétmillióan. Mégsem láthatóan.

A gyerekek nem tudnak szólni, nem tudják hangjukat hallatni, szavukat felemelni, panaszt tenni, lobbizni. A gyerekek hallgatnak hát, kényszerűen és szomorúan. És attól, hogy nem halljuk őket, lassan és észrevétlenül eltűnnek látókörünkből.

Jó lenne pedig még most körülnézni, amíg nem késő: hol vannak hát a gyerekek?

A gyerekeket leginkább jelszavaknak, céloknak, eszközöknek tekintették, de semmiképpen sem partnereknek vagy egyenrangú tárgyalófeleknek. Gyerekek – adatok, számok, papírhegyek, bürokrácia tengerében. A gyerekek életébe való beavatkozásra a felnőttek teljes jogot formálnak. Egyoldalúan, a másik fél véleményének megkérdezése nélkül döntenek, saját céljaik szerint és képükre igyekeznek formálni őket – legyenek jól alkalmazkodók, jól teljesítők, majdani “hasznos” állampolgárai az országnak. A legmodernebb neveléstudományi munkák viszont igazolják: a gyermek direkt befolyással nem irányítható, mert “önálló rendszerként” maga dönt saját fejlődéséről, a külső hatásokat nem passzívan befogadó, hanem aktívan formáló lény.

Mivel nyilvánvaló, hogy a gyerekeknek szavazati joguk nincs, érdemben és közvetlenül senki sem igyekszik őket megnyerni programjával. Hiányoznak a gyerekek mint megszólítandó célcsoport, különösen a kisebbek, hiszen ők – gondolják – még beszélni sem tudnak. Kár, hogy nem néznek kicsit tovább: szüleik viszont annál inkább.

Számomra érthetetlen ez a hozzáállás, az, hogy mindezidáig nem vetődött fel, hogy kiemelt fontosságúnak kellene tekinteni az élet első, meghatározó éveit. Felfoghatatlan a hallgatás, az évtizedekben mérhető lemaradás, a terület elhanyagoltsága. Ez tarthatatlan, hiszen milliókban mérhető létszámról van szó, egyéni és társadalmi jövőt meghatározó évekről, és egyúttal a társadalom egyik legkiszolgáltatottabb rétegéről is (a nyugdíjasok és sérüléssel élők mellett). Nem értem, miért nincsenek a figyelem fókuszában nálunk a gyerekek.

Azért sem értem, mert nálunk fejlettebb országok közösségéhez igyekszünk csatlakozni, ahol kiemelt figyelmet – és tiszteletet! – élveznek a gyerekek. Európában is, az Egyesült Államokban is kormányszinten foglalkoztak a kora gyerekkorral mint kritikus fejlődési időszakkal és társadalmi hatásaival. Dollármilliókban mérhető a beruházás a korai családi nevelést és az esélyek egyenlőségét biztosító preventív szemléletű, minőségi programokba.

Minden ember más és más, az élet egyedi csodája. Különbözünk egymástól nem, szem-, haj-, bőrszín, magasság és szélesség, képességek és tehetség, tehetősség és lehetőségek, hit és meggyőződés, társadalmi, munkahelyi pozíció, foglalkozás és hobbi, érzelmek és indulatok tekintetében.